Hálaadó istentisztelet és lelkészbeiktatás Szigetlankán

Szigetlanka református gyülekezete hálaadó istentisztelet tartott temploma felújításáért és az Emmaus Gyülekezeti Ház befejezéséért. Ekkor iktatták be az egy éve ott szolgáló Rácz Ervin lelkipásztort. Hosszú, de változatos és tartalmas istentisztelet volt.

Vasárnap délután 14 órától a Deák téri református templomban Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke hirdette Isten Igéjét a 119. zsoltár 5-tól 8-ig terjedő szakasza alapján. „Bárcsak állhatatosan járhatnék utadon, megtartva rendelkezéseidet! Akkor nem vallanék szégyent, ha figyelnék minden parancsolatodra. Tiszta szívből adok hálát neked, tanulva igazságos döntéseidet. Megtartom rendelkezéseidet, ne hagyj el engem soha!” Püspök úr a tiszta szívből való hálaadásra hívta fel a figyelmet, hisz van mit Istennek megköszönni a gyülekezetnek is, naponként.

Bartos Erzsébet konferálásával a gyülekezet kórusa is énekelt, valamint a Szegletkő az ifjúsági énekeket vezette, a Lanka Duó pedig a beiktatott lelkész beszéde előtt és után dicsérte Istenét. Elhangzott a köszönet mindazért, amit a gyülekezet és vezetősége tett az elmúlt években templomáért és gyülekezeti házáért. Kupán Erzsébet szívhez szólóan mondta el Reményik Sándor Templom és iskola című versét. Kereskényi Gábor Szatmárnémeti polgármestere baráti hangulatban és szavakkal köszöntötte a gyülekezetet. Így cselekedtek a jelenlevő lelkipásztorok is. Csorvási Béla főgondnok és Kovács Tibor gondnok is köszöntött, palásttal ajándékozva meg lelkipásztorát, a presbitérium nevében, a nőszövetség nevében pedig Masukik Klára köszöntött és ajándékozott.

Jé, van saját papunk!

A beiktatásról a gyülekezet kedves tagja, az ünnepélyen is hálás szívvel szolgáló, konferáló műsorvezető, Bartos Erzsébet a következő szavakkal emlékszik vissza: Vasárnap ünnepelt Szigetlanka. Várható volt, hogy teltház lesz a templomban, mert bár Rácz Ervin egy éve szolgál a szigetlankai gyülekezetben, a beiktatás pillanatára érthetően sokan kíváncsiak voltak. Ennyi papot ritkán lát egy helyen az ember, a hangulat mégsem volt feszengős, vagy túl komolykodós. Valószínűleg ebben az is szerepet játszhat, hogy a frissen beiktatott pap, Rácz Ervin sem az a szorongó típus. Ervin sokszor formabontó, viszont ettől csak még hitelesebb tud lenni. A szerető, és nem a félelmetes Istent hirdeti, vasárnaponként nem mereven prédikál, hanem legtöbbször mosollyal az arcán hirdet igét, és sokszor még egy témába vágó viccet is elbír a szószék. Bár megvannak a maga szigorú elvei, mégis “mosolygós papként” emlegeti a gyülekezete. A fiatalokat nem erőszakkal rángatja el az ifjúsági rendezvényekre, sőt valami csodás módon vágynak maguktól is. Ervint szeretik az idősebbek és bírják a tinédzserek. Ervin tud valamit. Amolyan modern prédikátor, akit múlt vasárnap százak vettek körül. Voltak persze hivatalos meghívottak és olyanok is, akik csak azért jöttek el, hogy érezze a papunk, milyen fontos is ő nekünk. A beiktatás rítusának pillanata volt talán a nap legerősebb pillanata, mert érezni lehetett, hogy Király Lajos espereshez milyen szoros emberi és baráti szálak fűzik Szigetlanka új tiszteletesét. Hogy ez a két ember érti egymás szavát, és őszintén hisznek a hitben. Hogy helyén a szívük. Mondhatnánk azt is, hogy ha Ervin tiszteletes már egy éve szolgálja a szigetlankai gyülekezetet, a vasárnapi beiktatás amolyan protokolláris ünnep volt, mert ugye mégiscsak meg kell adni a módját. Viszont érezni lehetett, hogy ez a gyülekezet számára is fontos volt, ahogyan Ervin számára is. A jó hír tehát, hogy van saját papunk! Mert szeretjük azt érezni, hogy valami vagy valaki a miénk. A fodrászom, az ügyvédem az orvosom, terapeutám után van nekem is saját papom. – véli Bartos Erzsébet.

Rejts most el! – a beavatás, mint rítus

Király Lajos esperes elmondta, hogy amikor Ervin tiszteletes megkérte arra, hogy beiktassa, megpróbált visszaemlékezni az első alkalomra, amikor a beiktatandóval találkozott. Elmondása szerint erről nincs pontos vizuális emléke, azonban akusztikai annál inkább: egy rendezvényen, amelyen mindketten ott voltak, ifjúsági éneket énekeltek, amelynek kezdő sora így hangzott: „Rejts most el a szárnyad alá.” Ezért választotta a beiktatás alapigéjeként a Zsoltárok könyve 36. részének 8. versét: „Mily drága a te szereteted Istenem! Szárnyad árnyékába menekülnek az emberek.”

Az esperes a lelkipásztor beiktatásának ünnepélyes mozzanatát mélyebb értelmében bontotta ki, elmondva, hogy azt egyházjogi, teológiai vagy lelkigondozói szempontból is magyarázható. Az elöljáró az utóbbit választva elmondta, hogy a beiktatás az ősidők rítusából nőtt ki, mint a szertartás és az istentisztelet egyik eleme. Tehát ahhoz, hogy választ kapjunk arra, hogy mi a beiktatás üzente, előtte azt kell tisztázzuk, hogy mi a rítus lelkigondozói üzenete. Tánczos Vilmos szerint „a rítus felidéz, megtisztít, a rítus szent.” Victor Turner megkülönböztetett liminál és liminoid rítusformákat. Az utóbbi szerint a rítus szekularizálódott és valláspótlékká vált, megszűntek közösségi jelentőségük, elszivárogtak belőlük a szimbólumok, a jelképes cselekedetek. Mircea Eliade és Gennep munkái még közelebb visznek a rítusok megértéséhez. A rítus cselekvéssor, Jézus ezt mondta elárultatásának éjszakáján: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Az őseink mentális egészsége a rítussal, a szertartásokkal, a zenével és imákkal, mint gyógyító praktikákkal függött össze, abban az időben, amikor nem voltak nyugtatók, gyógyszerek és pszichiáterek. A rítus legősibb eleme a pszichoterápiának és az individuális térből való kilépést jelenti a közösség felé.

A lelkipásztor beiktatása tehát lelkigondozói szempontból a közösséget és egyént gyógyító, védelmező ünnep és rítus. A Zsoltárok könyvéből felolvasott Ige éppen a védelmet hangsúlyozza. A madár/szárny képe az ószövetségi embernél asszociál a kérubokra, amelyek kiterjesztett szárnyai alatt volt a szövetség ládája. A szárny, mint az ember kiterjesztett karja helyet kap az áldás közvetítésében, amely a szülői kitárt karra emlékeztet és a kisgyermekkori élményre utal vissza: örömmel vagy sírva beletemetkezhettünk ezekbe a karokba/szárnyakba, ahol erőt, vigasztalást, biztatást és védelmet élhettünk át. Aztán ezek a karok megnyíltak és szabadon engedték a megerősödött gyermeket. Rácz Ervin tiszteletest ugyanígy védelmezi, gyógyítja és megerősíti Isten a Szentelke által.

Az esperes átadta a Bibliát, a templom kulcsát és az egyházközség pecsétjét a lelkipásztornak, majd a már említett Rejt most el a szárnyad kezdetű éneket játszotta el zongorán, hogy – elmondása szerint – a zene hangján mondja el a szavak által megfogalmazhatatlant. A zongorajátékba bekapcsolódtak énekükkel a gyülekezeti tagok is, így aktív részeseivé váltak ők is a beiktatás mozzanatának. Az ének után az elöljáró megáldotta a beiktatott lelkipásztort.

Örüljetek az Úrban mindenkor!

Rácz Ervin beiktatott lelkipásztor életigéje alapján prédikált: „Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom örüljetek!” (Fil 4,4) Egyedül a szenvedés hangszórója elég erős ahhoz, hogy térdre és gondolkodásra kényszerítsen életről, halálról, igazságról… Kórházlelkész van, koktélparti-lelkész nincs. – mondta, idézve Philip Yanceyt. Tudja, hogy nem minden helyzetben lehet örülni, de a szenvedések között is rá lehet állni a lelki cölöpre, mely biztonságot és belső örömöt ad minden helyzetben. Ez segít abba, hogy otthon érezzük magunkat, ez ad erőt minden nap. Az örök öröm pedig a mennyei otthonban torkollik.

A jelenlevők örömmel és fesztelenül élték meg az alkalmat, mely szeretetvendégséggel ért véget, a szeretetteljes és baráti hangulat pedig végig jelen volt.